"Közszolgálati televízió: a televíziós műsorszolgáltatás egyik hagyományos modellje. A közszolgálati csatorna állami tulajdonban van, és a készülékkel rendelkező népesség előfizetési díjaiból ill. adóiból tartják fenn, ellentétben a magánkézben lévő kereskedelmi televíziókkal. A lakossági hozzájárulás mértéke és formája országonként változik. Az egyik végletet a francia módszer jelenti, ahol a közszolgálati csatornák teljesen ingyenesek, csupán a készülék után kell adót fizetni, és a költségvetés döntő hányadát az álllami támogatások, valamint a reklámbevételek jelentik (kb. 50-50%-os arányban) - a másik finanszírozási forma szerint a bevételi forrást alapvetően az éves előfizetési díjak fedezik, egyéb pluszjövedelmekkel kiegészítve, amelyek nem feltétlenül tartalmaznak reklámbevételeket (mint az angol BBC vagy a japán NHK esetében).
A közszolgálati médiumok címzettje elsősorban az állampolgár (míg a kereskedelmi médiumoké a fogyasztó). A közszolgálati média - így a közszolgálati televízió - feladatai közé tartozik a tárgyilagos, kiegyensúlyozott és pontos tájékoztatás a hírműsorokban, valamint a nemzeti hagyományok, értékek képviselete a kulturális és oktató műsorokban, továbbá kellő megszólalási és bemutatkozási lehetőség biztosítása a kisebbségek részére. A közszolgálatiság filozófiája szerint ugyancsak az állami televíziókkal szemben támasztott követelmény lenne a különféle rétegműsorok, ill. színvonalas szórakoztató adások, szerzői és dokumentumfilmek, ill. minden olyan kulturálisan érdekes műsor sugárzása, amelyet a hirdetési piac nem tekint elég közönségcsalogatónak ahhoz, hogy a kereskedelmi csatornák programkínálatában megjelenjen. Ennek az elvárásnak azonban a csatornakínálat bővülése folytán kialakuló éles versenyhelyzet egyre kevésbé kedvez: a két modell programválasztéka folyamatosan közeledik egymáshoz." (...)
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára, Korona, 2002 (pp. 254-255.)